Nyarat búcsúztatni világzenékkel 2. – sőt már az ősz is szóba kerül

Lángoló Gitárok
2014. szeptember 24.

Elsősorban jó nekünk, mert ez a banda azt a ma már nagyon kevesek által járható utat követi, amihez elengedhetetlen egy letűnőben lévő nyelv ismerete, annak minden dialektusában való jártasság, így olyan élményhez juthatunk általa, aminek hiánya csak akkor tűnik fel, amikor épp nagy ritkán hozzájutunk. Ilyenkor jövünk rá, hogy valamitől meg voltunk fosztva, valamilyen részünk éhezett és szomjazott, szinte már elhalt. Az a legszomorúbb, hogy ez tényleg valós élmény, rohanó léptékű világunkban valójában saját igényeinkről feledkezünk el. Nyilván tudunk ezek nélkül élni, de velük együtt színesebb és élvezetesebb az élet. Egy ilyen nagy hiányt pótol a Cabaret Medrano mással nem igazán behelyettesíthető kabaréja. A nagyvárosi élet cirkuszát elevenítik meg csodálatraméltó vehemenciával és részletességgel, és kifejezetten meglepő, hogy ezt egy mai zenekar adja elő. Talán csak amiatt hisszük el, hogy nem időcsúszásban van részünk, mert ennyiféle zenei és gesztusbéli sokszínűség csak ma lehetséges, a megidézett huszadik századi kabarék világa ennél azért kevesebb dimenzióval bírt – legalábbis zeneműfajilag, és a hangszerparkot tekintve. (Kabaré alatt itt ne a televíziók humorműsorait értsük, hanem a régi kávéházak és kocsmák színházi jellegű show-varietéit.)

Az Esővonat a harmadik Cabaret Medrano album, és amilyen szerencsénk van, háromszoros az élvezet az életmű egészét szemlélve, ugyanis attól eltekintve, hogy minden ízében felismerhető és mással össze nem téveszthető a zenekar világa, ez az album markánsan különbözik az előzőektől, mint ahogy a másik kettő is különbözött egymástól. Itt a tangó és a sanzon jelleg domborít ki minden mást, dzsesszt, folkot, régi vágású tánczenét és rockandrollt, és ezzel körbe is értünk, mert például a címadó dal egyik szerzője Dénes József, azaz Dönci a kultikus Európa Kiadóból, és az általuk képviselt zeneiség és gondolatiság egyértelműen az egyik nagy előképe volt a Cabaret Medranonak.

Az együttes központi figurája, énekes-dalszerzője Kamondy Imre, a dalok jó részének zeneszerzőségét Verebes György zongoristával közösen jegyzi, a szövegek világára pedig jól reflektál, hogy a sajátok mellett elhangzik egy Viszockij és egy Federico Garcia Lorca is. Először ezen a lemezen tűnt fel – vagy talán csak itt öltött formát -, hogy Kamondy Imre a Cseh Tamás-i stílusból is merített, de nem nyúlja a nagy elődöt, sokkal inkább a lelkület és a látásmód rokon, bár Imrén a bélyeg bizonyos vonatkozásokban mélyebben beégett, ez pedig a nagyvárosi létezés és az eköré fonható kultúrtörténet sebe, és ez már ilyen fokon valószínűleg sosem gyógyul. Az átlagember ezt nem is bírná el, aki pedig elbírja, az a klasszikus művész archetípusa, az életben pedig lesz belőle zenész, festő, színházcsináló, vagy író. Kamondy Imre nyilván kicsit mindegyik, ahogy minden jó művész magában hordozza a többit is. Az, hogy itt zenei produkcióban csúcsosodik ki a dolog, csak egy dolog, mondjuk igen jó dolog, mert a jó zenénél, a jó kabarénál nem sok elragadóbb dolog van ezen az alig lakható világon. Egyébként nagyon szépen rímel a belbecsre a külcsín, a borítókép és a belül látható festmények, valamint az is remek ötlet volt, hogy a szövegekből csak a legjellemzőbb sorok vannak a beemelve, ráadásul kalligrafikusan részei a képi megjelenítésnek.

A zenekar eddig nem nevesített tagjai: György Andrea: hegedű és gitár, Grénus Tímea: klarinét, Horváth Gábor: basszusgitár és Szert Zsigmond: dob.

Rácz Mihály
forrás: https://langologitarok.blog.hu/2014/09/24/nyarat_bucsuztatni_vilagzenekkel_2_sot_mar_az_osz_is_szoba_kerul